Július 14-re, délután 3 órára jegyeztek elő műtétre. Aznap reggel 9-től már nem lehetett ennem-innom. A déletőttöt készülődéssel töltöttem, még a lábamat is leepiláltam :)(Mintha bárkit is érdekelt volna műtét közben.) Kicsit izgultam, de nem a fájdalomtól féltem:  úgy gondoltam a szüléstól, meg a császármetszéstől nem lesz rosszabb. Egy órával hamarabb kellett odaérnem, a kilnikán akkor már csak a személyzet volt, vagy hat ápolónő ült a váróban. Odaadtam a maradék pénzt, kaptam egy nyugtatót meg egy cataflamot, megmutatták a szobát, kezembe nyomtak egy kórházi köntöst. A kétágyas  szobában már feküdt egy másik lány, őt reggel 9-kor műtötték és már nagyjából magánál volt, az álla alatt egy vesetállal; szegény az altatás egyik kellemetlen utóhatásával, a hányással küzdött. Meglátva kicsit megijedtem, mert én naívan azt gondoltam, hogy jaj de jó lesz nekem egy nap "szabi", távol a családtól, előre elterveztem, hogy majd nézem a tévét, vittem egy Agatha Christie-t is, gondoltam meg sem fog nekem kottyanni a műtét. A szobában nem volt TV, ezen akkor még kicsit mérgelődtem is, hogy mit fogok én az este folyamán csinálni?

Átöltöztem, megjelent egy nővér és befáslizta térdig a lábam a trombózist megelőzendő. Behívott a doki, hogy berajzoljon. Berajzolt, visszamentem a szobába. Aztán az aneszteziológussal beszéltem, megnézte a torkom, kikérdezett stb. Ezután bementem a műtőbe, felfeküdtem a műtőasztalra, beszúrták az infúziós kanült, utolsó emlékem az, hogy az altatóorvosnő az arcomhoz tart egy maszkot, és azt mondja, hogy lélegezzek mélyeket, kb négy lélegzés után elaludtam.

Nem tudom pontosan hány órakor (már szürkült) tértem magamhoz, az aneszteziológus doktornő mérte a pulzusom épp, majd belémdiktált egy algopyrint. Tulajdonképpen ezek az órák, percek még összefolytak, több nővér jött, csöpögött az infúzió (hányás és fájdalomcsillapító, azt hiszem). Egyébként meg úgy éreztem magam, mintha Koponyányi Monyók ülne a mellkasomon, amibe egyébként meg beültettek két medicinlabdát. Fél kilenckor sikerült annyira magamhoz térnem, hogy megnézzem az órám. Realizáltam, hogy nagyon fáj a hátam, nem tudok normálisan feküdni és k...ra kényelmetlen az ágy. Mindennel meg voltam elégedve, de azért a betegszobába beszerezhettek volna valami ergonómikus, a beteg által is beállítható háttámlájú ágyat, végül is magánklinika v. mi. Kértem még egy sózsák puhaságú és kényelmességű párnát, attól sem lett jobb. Próbáltam relatíve úgy helyezkedni, hogy ne fájjon a hátam, oldalt fordulni ugye nem tudtam. A mellem viszont nem fájt, csak kellemetlen volt. A mellettem levő lánynak, aki izom alá kapta, jobban fájt. Érzetre egyébként megtévesztésig olyan volt, mint mikor szülés után belövell a tej, aki még nem szült annak úgy tudnám leírni, mintha két kő lenne az ember melle helyén, kőkemény,feszül, forró, egyszóval kellemetlen. Egy dolgot furcsálltam: a mellemből furcsa, szörcsögő hang hallatszott. Megkérdeztem a szobatársamat, ő is tapasztal-e ilyet: neki is szörcsögött. Mégkérdeztem a nővért, normális-e ez, azt mondta igen, fel fog szívódni. Először egyébként az hittem kapok draint, de úgy látszik a doki sima beültetésnél nem használ, a másik lány sem kapott.

Hányingerem szerencsére este nem volt, egyedül mentem wc-re, igaz az ajtóig kötelességtudón támogatott a nővér, a mozdulatok nem voltak fájdalmasak. Éjszaka nem nagyon aludtam, annyira kényelmetlen volt.

Hajnalban jött egy újabb nővér, reggeli, lázmérés. 37.7. Megnyugtattak, hogy ilyenkor ez teljesen normális, a szervezet reakciója sz idegen test ellen. Viszont jobban szédültem, mint előző este, alig tudtam kikelni az ágyból, ülni sem tudtam dűlöngélés nélkül. Halmazati büntetésként pedig az elfogyasztott reggeli után hányingerem is lett, kaptam én is tálat, de nem hánytam. Egyre szarabbul lettem a láz miatt is gondolom, de mondom, a szédülés volt a legrosszabb. Reggel megjelent Csuha doktor, megnézett, ő is megnyugtatott, azt mondta minden rendben volt a műtét közben.

10 körül betámogattak a dokihoz, megkaptam a zárójelentést, megbeszéltük mikor kell menni kontrollra, visszatámogatott a nővér. Felhívtam a férjem, hogy jöhet értem. Felöltözni eldőlés nélkül még ment, nem is volt fájdalmas, csak azon izgultam, hogy hogy fogok én kitámolyogni a kocsihoz? Komolyan, attól féltem elesek az utcán. (Ugyanis két kisgyerekkel érkezett, akiket nem lehetett egyedül hagyni az autóban.) Csodával határos módon kiértem, beültem a kocsiba, a biztonsági övet is probléma nélkül önállóan bekapcsoltam. A fény nagyon zavarta a szemem, pedig be volt borulva. Hazaértünk, első utam az ágyba vezetett, ahol félhulla állapotban feküdtem, emberi kommunikációra képtelenül. Közben literszámra öntöttem magamba a folyadékot, hogy az altató minél hamarabb kimosódjon a szervezetemből, csak pisilni keltem fel. Még mindig volt lázam (38 feletti), de a lázcsillapító szépen levitte. Aztán délután három-négy körül kezdtem kitisztulni; elmúlt az altatás hatása. Felhívtam a hozzám közelállókat, ettem valamit, kicsit rendbeszedtem magam, szóval innentől egyre jobb lett minden. Az éjszaka kényelmetlen volt, de már nem fájt a hátam, az oldalrafordulás hiányzott tulajdonképpen, ami elvileg nem tilos, de a mell súlya miatt kellemetlen. Fájdalmam nem volt viszont és a lázam is 37.4 -re lement másnapra.

Összeségében tehát nem egy leányálom az első nap, de ki lehet bírni, arra kell gondolni, hogy csak múló kellemetlenség, és tényleg óráról-órára jobb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.